Fekete leves,

 Fekete leves,

fekete leves


Meg akarjuk nézni a hegycsúcsot, de nem akarunk felmenni a hegyre. Szeretnénk lerendezni valamit, de nem akarjuk a konfliktust felvállalni.  Át akarjuk élni az újdonság varázsát, de nem akarunk változtatni. Tudást akarunk, de nem akarunk tanulni. Társaságot akarunk, de nem akarunk másokkal foglalkozni.  Szeretjük a rendet, de nem szeretünk rendet rakni. Vásárolni akarunk, de nem akarunk költeni.

Füllentünk, de nem tetszik, ha kiderül.  Nem törődünk vele, elhanyagoljuk, de nem szeretjük, ha tönkre megy. Ott hagyjuk, de nem szeretjük, ha ott van hagyva. Szeretjük ha rendbe van, de nem szeretjük rendezni.

A következményeket, a feltételek a fekete levest nem szeretjük. Mindenki másképpen készíti a sajátját. Megvannak a családi receptek, szakácskönyvek is vannak. Akárhogyan készítjük, valahogy  sohasem ízlik. Tudjuk, hogy meg kell enni, ezért inkább megpróbáljuk mással megetetni. Mindegy, hogy a saját főztünk, vagy másé, az íze ugyanolyan.

De miért olyan „savanyú”, miért olyan ehetetlen?

Mert ilyennek szoktuk elkészíteni. 

Intenzív, erős, eltéveszthetetlen ízvilág, messziről bűzlik. Ezt legalább tudjuk, ez biztos, ezt nagy kanállal esszük, ez legalább a miénk. Urak vagyunk, mindenki a vendégünk, jut mindenkinek, tessék-tessék egyétek én főztem, mi főztük, mindegy.

Az a rossz szájíz, valahogy mégsem megy ki az ember fejéből, az sohasem megy ki, valahogy mindig előjön, ez az igazi feketeleves.

 Mindig ott van és mindig ugyanolyan.

De valami biztos: ennek van oka és ahogyan létrejön, úgy meg is szüntethető.

Ezzel foglalkozik a zen.:

Én a gulyás levest jobban szeretem.


 Ne felejtsd el megnyomni: LIKE, hogy nem maradj le a folytatásról!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

7 Zen Buddhista alap gyakorlat.

A kiüresedés elkerülhetetlensége a Buddhizmusban

Charles Manson és a megvilágosodás